Epilógus

"A nagy nap"

Pamela May Graham

London 2014.09.29.

  A legtöbb ember életében a nagy nap az esküvőjét jelenti, vagy egy baba születését, de számomra és Louis számára ez a kifejezés teljesen más értelmet nyer. Számunkra ez a nap, a bíróságot jelenti, ahol eldől, hogy a Louis bűnös-e vagy sem, de ez persze csak az esküdtektől függ. Nem tudom, hogy mi lesz a mai nap végé, de bízom benne, hogy meglátják a hazugságot Maggie szemeiben és nem állnak az oldalára. Ha nem így lesz, akkor bele sem akarok gondolni, hogy mi fog történni. Egyszerűen nem megy, képtelen lennék azt elfogadni, hogy...

  Ha csak egy módja is van annak, hogy segítsek neki, akkor megteszem még akkor is, ha ezzel ki kell állnom mindenki elé és elmondani, hogy mi történt. Az én fejemben már összeállt egy kép, ami lehet igaz, de lehet hazugság is. De valamiért nem tudok beletörődni, hogy egy része sem igaz. Már amikor láttam, hogy Sam is ott ül Maggie mellett, éreztem, hogy valami köze van hozzá és ez a beszélgetésünk után csak megerősödött bennem. Sam nem az az ember, akinek gondoltam, erre már rég rájöttem. Ha csak rá gondolok borzongás fut végig rajtam, de nem a jó, amikor Louis megérint, hanem félelem hátborzongató érintése. Maggie, aranyos lány, nem lepődnék meg rajta, ha Sam rávetette volna magát és valami fura okból kifolyólag úgy érezte, hogy ezzel Louist kell belekevernie a bajba. Simán kinézném belőle. Vagy, ha nem is ő, akkor valaki más, de a keze biztosan benne van az ügyben. Valaminek lennie kell, mert Louis nem tette meg, tudom, hogy nem. Azután az éjszaka után, amit vele töltöttem, egyszerűen bele sem akarok gondolni, hogy mit feltételeznek róla. Annyira gyengéd és óvatos volt, hogy azt le sem lehet írni. Egy ilyen személy, pedig nem lenne képes semmi mocskos dologra, még részegen sem, amikor az emberek elvesztik a józan eszüket és minden baromságot megtesznek. Ő akkor sem tenne ilyet. 

  Lehet, hogy azért látom így és bízom benne ennyire, mert szerelmes vagyok bele, de mi van, ha nem. Mi van, ha azért gondolom így, mert igazam van?! Amikor megmentett még nem is ismertem, nem is voltam belé szerelmes, mégis biztonságban éreztem magam vele. Sőt a hangjától merültem álomba, majd rá pár napra vele aludtam egy ágyban, részegen ápoltam. Louis nem bűnöző, hanem egy nagy gyerek, aki szereti a csínyeket. Egy személy, aki ennyit jelent nekem és akit a családom is szeret, nem lehet rossz ember. Egyszerűen nem lehet az. 

  - Minden rendben lesz, oké, ne izgulj - húz magához, belépve az épületbe. - Meglátod, hogy alig pár óra múlva együtt lépünk ki ott, ahol az előbb bejöttünk. 

  - Nagyon örülnék neki, ha így lenne - suttogom. - Nem tudnám elviselni, ha...

  - Nem is kellesz - szorít erősebben. - Ne aggódj... a fiúk ott lesznek melletted és amikor tanúnak szólítanak, akkor pedig rám figyelj, vagy ne azokra akik a teremben ülnek, rendben?

  - Megpróbálom - nézek a szemeibe. - Szeretlek - emelkedek fel, majd nyomok egy csókot a szájára.

  - Én is téged - mosolyog rám.

  Amint elengedi a kezem és távolodó alakját nézem, érzem, hogy a szívem lassan millió darabra törik. Miért érzem azt, hogy ez az utolsó érintkezésem vele, miért nem vagyok már annyira biztos, hogy együtt hagyjuk el majd el ezt az épületet. Mindenki itt van, a lányok, a fiúk, Louis családja és én éppen most fogok összetörni.

  - Pam - érinti meg Harry a karom - nézz rám - kérlel. - Minden rendben lesz vele, nem ez volt a búcsú. Louis nem búcsúzkodik, főképpen nem azoktól, akiket szeret. Tőled pedig csak elvált pár órára, de hamarosan újra melletted lesz rendben - simít végig az arcomon - csak légy erős. 

  - Félek, hogy csak ebbe az álomba ringattam magam és nem lesz igaz... mi lesz velem, ha nem úgy alakulnak a dolgok? - telik meg könnyekkel a szemem.

  - Nem fogják elítélni, nem fogjuk engedni - néz mélyen a szemembe. - Erősnek kell lenned és meglátod, hogy minden rendben lesz - nyugtat meg. 

  Próbálok kapaszkodni Harry szavaiba, de nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik. Ha van benned egy csöppnyi aggódás, hogy talán mégsem úgy lesz, akkor nem elég, ha azt mondják minden rendben lesz. Apróbb dolgoknál lehet, hogy igen, de nem amikor a jövőről van szó. Ilyen esetben neked kell látni a dolgok alakulását. Te kell bíz abban, hogy minden rendben lesz, nem pedig mások kell erre bíztassanak. 

  A terembe belépve és elfoglalva a helyünket, teljes egészében remegtem. Hiába próbáltak megnyugtatni nem ment. Mély lélegzeteket vettem, majd kifújtam és még jó párszor megismételtem, míg végre kezdésre elértem, hogy csak az ölemben fekvő kezeim remegjenek. Perrie, aki mellettem ült megfogta az egyiket és megszorította azt. Másik oldalamon Harry ült, aki nem nagyon tudta mit tegyen, de néha megérinti a karom és megszorítja kicsit, amivel jelzi, hogy ő is itt van nekem. 

  Nem néztem Sam és Maggie irányába, az esküdteket néztem és Louis. Louist, mert nem tudom, hogy lesz-e még esélyem nézni őt. A tárgyalás kezdetét vette és a terem elcsendesedett. Először Louis hívták ki, aki persze megint csak annyit tudott mondani, hogy fogalma sincs arról, hogy mi történt azon az estét, de ő ilyesmire nem lenne képes. Aztán következett Maggie, mire szemeim rá vezettem, majd feszülten hallgattam őt. 

  - A barátnőmmel voltam szórakozni aznap este. Bevallom egy pohárral én is ittam, de egyáltalán nem voltam részeg, mindenre emlékszem. Éppen a parketten táncoltunk, amikor odajött hozzánk egy fiú, Louis és táncolni kezdett velem. Mivel tudtam ki ő nem utasítottam vissza, sőt csodának tekintettem, hogy pont engem szúrt ki magának a tömegből, de aztán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Az első csók meglepett, de visszacsókoltam, ám mikor folytatta a tetteit, le akartam állítani. Hiába mondtam neki, hogy hagyja abba, nem is vett figyelembe. Kezeit a combomra vezette, majd egyre vadabbul csókolt, én pedig már a könnyeimmel küszködtem. Valahogy kihurcolt a tömegből, egy csendesebb helyre, majd az akaratom ellenére tett magáévá - sírta az utolsó mondatot. 

  Kedvem lett volna, felállni és elordítani magam, hogy ez az egész hazugság, de nem tehettem. Nyugton kellett ülnöm és várnom, hogy engem szólítsanak, ami pár perc múlva be is következett. 

  Miután megesküdtem, hogy az igazat mondom és helyet foglaltam a helyemen, körbenéztem a teremben. Louis feszült volt. Sam arca gúnyosan tekintett rám. A fiúk és lányok aggódóan néztek rám, ahogy Louis családja is. 

  - Miss Graham, elmesélné nekünk, hogy ismerkedett meg Mr.Tomlinsonnal? - kérdi határozottan Maggie ügyvédje. 

  - Egymásnak ütköztünk az utcán - adtam a rövid választ, mivel Louis ügyvédje ezt tanácsolta.

  - Mi volt a benyomása róla, milyen állapotban volt?

  - Zaklatott volt, akkor még nem tudtam mitől, de aztán kutatni kezdtem és tiszta lett minden. Őszintén szólva, először kicsit megijedtem, de hamar elvetettem ezt az érzést, mivel nem tudtam elképzelni, hogy tényleg megtette volna, amivel vádolják, főleg azok után, amit értem tett - fejezem be. Louisra tekintek, aki döbbenten ül, mintha szemeivel könyörögne, hogy ne beszéljek semmiről.

  - Mitől mentette meg önt Mr. Tomlinson? - faggat.

  Nem tudom, hogy képes leszek-e végig mondani ezt az egészet, de bízom benne, hogy menni fog. El kell mondanom. Bármilyen nehéz is beszélni róla most kell megtennem, mindenki előtt, mert így mindenki egyszerre tudja meg és többet nem kell majd róla beszélnem senkinek sem. 

  - Éppen hazafelé tartottam, amikor egy alak berántott egy épület mögé. Ismertem őt és egykor szerettem is - veszek egy mély levegőt. - Azt hittem, hogy ismerem, de tévedtem. Nem az a személy volt, akit egykor megismertem, kiderült, hogy sosem ismertem őt. Meg akart erőszakolni. Meg is ütött... de mielőtt még túl messzire ment volna, a semmiből megjelent egy alak... aki leállította őt. Louis volt az a személy. Ő mentett meg tőle. Megmentett egy olyan fiútól, aki meg akart erőszakolni pedig őt is ezzel vádolták, miért tette volna, ha nem lenne ártatlan? - a hangom el-elcsuklott, de nem hagytam abba, míg a végéhez nem értem.

  - Ki akarta önt megerőszakolni? - lepődik meg az ügyvéd.

  - Itt van a teremben - suttogom. Félve pillantok az irányába, mire feszülten néz rám és bajjóslóan. Mellett Maggie pedig megdermedve tekint egyem. - Sam Tranks.

  - Azt akarja nekem mondani, hogy az a fiatalember akarta önt megerőszakolni, aki Miss Dilorentis mellett ül? - mire bólintok. Úgy látom, hogy erről az ügyvédjük sem tudott, mert dühösen nézett az illető irányába.

  Mivel ez nem tartozott Louis ügyébe azt hittem, hogy nem is fogják figyelembe venni, de nem állították le, amikor tovább kérdezősködött, miután ez a téma kifáradt újból Louisra tértek vissza.

  - Igaz, hogy ön és Mr.Tomlinson már hetek óta egy párt alkotnak?

  - Igaz.

  - Hogy történt ez?

  - Az incidens után találkoztunk és beszélgettünk, közel kerültünk egymáshoz. Mivel én bíztam benne és biztonságban éreztem magam vele barátok lettünk, majd ez tovább alakult. Szerelmes vagyok belé, ahogy ő is belém. 

  Ezek után újra Louis hívták ki, majd őt is faggatni kezdték a velem történtekről. Husz perc múlva, az esküdtek elvonultak, hogy megvitassák a dolgokat. Addig én feszülten ülök helyemen. Szeretném kizárni a többiek sajnálkozó tekintetét, de nem megy. Érzem, hogy a könnyek egyre jobban az uralmuk alá akarnak venni és ha nem engedem őket szabadjára akkor kikészítenek majd. 

  - Itt vagyunk, ne tartsd magadba - ölel magához Harry, mire belőlem egyből kibuknak a könnyek. - Sajnálom, hogy mindezen keresztül kellett menned.

  Annyira szerettem volna, ha Louis itt lehetne mellettem, de nem engedték hozzám. Ebben a pillanatban rá lett volna szükségem, senki másra. Tudom, hogy nem akarta, hogy elmondjam, de el kellett. El akartam mondani, mert ezzel lehet, hogy ráveszem Maggiet, hogy elmondja az igazságot, de már nincs rá idő. Nem tett semmit, amikor tehetett volna. Louist még ugyanúgy elítélhetik...

  - Hiába mondtam el - motyogtam. - Semmit sem ért...

  - Ezt, hogy érted? - morogja Harry.

  - Pam azt hiszi, hogy Maggie nem az igazat mondja - közli vele Pezz. - Szerinte Samnek vagy valaki másnak van köze a dologhoz.

  - Azt hittem, ha elmondom, akkor ő is elmondja az igazságot... de nem tette meg, most pedig lehet elvesztem Louist és közben magam is, mert egyeül ezen képtelen lennék túltenni magam. 

  - Mi itt leszünk neked - szorítja meg a kezem Pezz.

  Mire az esküdtek visszatértek, én is megnyugodtam kicsit. Feszült csend lett a teremben, még az emberek lélegzetvételeit sem lehetett hallani. Tekintetem Louisra irányítom, miközben próbálom magammal elhitetni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Hogy nem ítélik el egy olyan cselekedetért, amit meg sem tettek. 

  - Úgy döntöttünk, hogy Mr.Tomlinson ebben az ügyben...

  - Várjanak egy percet! - szól közbe egy vékony hang, mire egyből Maggie irányába kapom a fejem. Mégis megteszi. Megmenti?! Tényleg meg fogja tenni. - Mondanom kell valamit.

  - Miről van szó Miss.Dilorentis?

  - Nem az igazat mondtam - motyogja feszülten, körbenézve. - Megerőszakoltak, de az nem Louis volt - sírja. - Csak... csak azt akarták, hogy rá kenjem az egészet... én... én sajnálom. De nem mondhattam el, nem tehettem ezt a testvéremmel... Balesete volt és azzal fenyegettek meg, hogy nem segítenek a műtét kifizetésében, ha nem teszem azt amit mondanak...

  - Kik kérték ezt öntől? 

  - A nagybátyám és Sam - suttogja a két nevet. - Ők kényszerítettek erre és Sam volt az, aki megerőszakolt - vallja be. - Sajnálom Louis, de a testvérem maradt már csak nekem - tekint rá. - Csak ő és nem veszíthettem el.

***

  Az ügyet lezárták. Samet és a másik fickót is letartóztatták. Louis pedig szabad volt, de én még mindig sokkban voltam. A bíróság épületében a földön ülve, lábaimat felhúzva próbáltam megnyugodni, de nem ment. Louis még nem jött ki, a szülei sincsenek még itt, mivel vele vannak, de engem és a többieket nem engedték be. Egy ideig próbáltak rávenni, hogy felkeljek és üljek le a székre, de nem sikerült egyiküknek sem, így befejezték.

  Léptek közeledtét hallom, majd egy sóhajtást, én pedig szép lassan felemelem a fejem, majd egy mosolygó mégis szomorú Louis tekint vissza rám. 

  - Köszönöm - suttogja, majd magához ölel. - Annyira köszönöm - motyogja, mire én újra felsírok. - El akartak ítélni, ha te... ha te nem mondod el az egész történetet, akkor Maggie sosem vallotta volna be az igazságot.

  - Félek - szipogom. Karjai szorosabban ölelnek, miközben a hajamba puszil.

  - Itt vagyok veled, minden meg fog oldódni, csak időt kell adni. Veled leszek a nehéz időkben és nem fogom engedni, hogy bántsanak téged, csak bízz bennem.

  - A szüleim ki fognak készülni, ahogy Bubu és Alice is... a nettről fogják megtudni az egészet, nem pedig tőlem... milyen lehet, ha valami hasonló dolgot az internetről tudnak meg, nem pedig a lányuktól... 

  - Hé - fogja meg az állam. - Nyugodj meg, minden a legnagyobb rendben lesz, jó? - dönti az enyémnek a homlokát. - Itt vagyunk egymásnak, mindketten szabadok, oda mehetünk ahová csak akarunk, kettesben, amíg minden el nem csendesül. Nem kell itt lenned, ha nem akarsz. Veled megyek, csak mondj egy helyet és már holnap repülhetünk is.

  - Nem akarok gyáva lenni - suttogom. - Ha elmennék akkor az azt jelentené, hogy megfutamodok a bajok elől, nem tehetem. Szembe kell néznem velük, hogy bizonyítsak magamnak. 

   - Akkor melletted fogok állni - mosolyog rám, majd segít fel a földről és ölel magához. - Szeretlek, mindennél jobban - csókol meg.

  Ajkai lágyan mozognak az enyémek ellen. Telis teli érzésekkel és szenvedéllyel. Azt szeretném, ha ennek a pillanatnak sosem lenne vége. Ha nem kellene kimenni azon az ajtón, ahol már millió riporter és fotós vár ránk. Nem akarok újabb kérdéseket, egyszerűen csak el akarom felejteni ezt a napot, de nem lehet. Erősnek kell lenne, vagy legalább annak mutatnom magam. 

  Miután kicsit megnyugodtam Louis ölelő karjai között, kifelé indulunk. A vörös szemeim egy napszemüveg takarja, míg erősen szorítom Louis kezét. Ketten vagyunk. Ketten a nagy világ ellen. Ki fogunk egymás mellett tartani és szeretni fogjuk egymást, ennél több pedig nem is kell. Nekem ennyi elég.

  - Látod, megmondtam, hogy együtt lépünk ki ezen az ajtón - suttogja, miközben kitárjuk magunk előtt az ajtót, bonyolult életünk elé nézve. De minden ami számít az az, hogy ezt együtt fogjuk túlélni.