30.rész

"Csata előtti pihenő"

Pamela May Graham
London 2014.09.19.

  Louis megbeszélésének már egy fél órája vége van, de még mindig idegesen ül a kanapén, a semmibe bámulva. Megértem, hogy feszült és ideges, hiszen én is az vagyok, de nem tesz neki jót, ha egész nap csak erre tud gondolni. Tudom, hogy nehéz elterelni az ember figyelmét, ha már hónapok óta pokol az élete, de találnia kell valamit, ami kihúzza ebből a szakaszból különben bedilizik. 

  Én is féltem, sőt néha még most is félek kimenni az utcára, hiába tudom, hogy már nem lenne olyan nagy esélye, hogy valaki elkap, mivel a fotósok a nyomomban vannak, ahogy a rajongók is, de ez az érzés sosem fog elmúlni. De együtt tudok vele élni. Találtam egy támaszt, ami segít benne, ami miatt érdemes küzdeni ellene, ami nem más, mint Louis. Ő az a személy, aki miatt képes lennék akkor a legrosszabb történést is elfelejteni az életemben, ha tudnám, hogy ő mellettem van és szeret. 

  Ő is belém kapaszkodik, de ebben a pillanatban úgy érzem, hogy észre sem veszi, hogy én is itt vagyok, még akkor sem, amikor megérintem a karját és próbálok beférkőzni a gondolataiba és ez megrémiszt. Tegnap este, szinte hozzá sem lehetett szólni, mivel teljesen ideges volt, persze nem tett vagy mondott semmit sem, amivel megbántott volna, de nekem már az is fájdalmat okoz, ha ilyennek látom őt, mert tudom, hogy valójában egyáltalán nem hasonlítható ahhoz a Louishoz, mint akit én ismertem. Lehet, hogy nem minden pillanatban laza és hülyéskedő, de a legtöbbe az volt, amióta ismerem, csak vannak napok, amikor teljesen kifordul magából és semmi sem érdekli vagy tudja visszahozni őt. 

  - Húzzunk el innen - szólal meg halkan Louis. - Tűnjünk el ebből a világból, pár napra - fordul felém. - Menjünk el egy helyre, ahol normális huszonévesnek érezhetem magam, akinek semmi problémája a világon, nem pedig ezer millió, amiből egyiket sem tudja, hogyan oldja meg.

  Kíváncsian nézek a szemébe. Emlékszem, hogy egy héttel ezelőtt, amikor Paul állt elő pont ugyanezzel, visszautasította, most meg mégis menni szeretne. Igaz az elkövetkezendő egy hete szabad, mivel fel kell készülnie az utolsó tárgyalására és nyugodtnak kell lennie, de erre sosem gondoltam volna. 

  - Van egy hely, amiről rajtam és Harryn kívül senki sem tud - közli velem. - Szeretnék elmenni veled arra a helyre, kettesben, távol mindentől és mindenkitől, ahol nincs elektromossá, ha te azt akarod, csak a csend, nyugalom és békesség. Gyere el velem.

  - Miért nem tud senki más arról a helyről? - kérdem halkan.

  - Még akkor fedeztük fel és vettük meg a tulajtól, aki azóta már meghalt, amikor még csak az elején voltunk a fiúkkal. Mivel én Harryvel éltem elég hosszú ideig, tudott róla, hiszen előle semmit sem titkoltam, de rajta kívül senkinek még csak nem is beszéltünk róla, egészen mostanáig. Szeretném ha eljönnél velem, erre a hétvégére - néz rám kérlően. 

  Már tudtam a válaszom, miellőtt kimondtam volna, hiszen biztos voltam benne, hogy menni akarok, de egy részem, egy igen eldugott részemben felmerült a félelem. Kettesben, távol a civilizációtól kicsit megrémisztett. Tudom, hogy sosem bántani, ahogy azt is, hogy nem erőszakolna rám semmit sem, amit én nem akarok, de lányból vagyok az én esetemben normális, ha felmerülnek bennem ilyen érzések. 

  Nagyon messze még sosem jutottunk el azon a teren, de azért nem állítottam le még egyszer sem. Kicsit sem éreztem magam rosszul vagy ijedtem meg, az ő karjaiban még úgy is biztonságban éreztem magam. Pontosan ezért merül fel bennem olyan sokszor az a kérdés, hogy lehetne képes bárkit is megerőszakolni, mikor gyengéd és megértő, én pedig egy cseppet sem félek tőle, még a történtek ellenére is. Ezért hiszek még mindig abban, hogy ő semmit sem tett, hogy ezt csak rá akarják kenni, ez csak így lehet.

  - Benne vagyok, de csak akkor ha megígéred, hogy nem hozod magaddal ezt az éned - bújok hozzá közelebb. - Aggódom érted, amikor azt látom, hogy a semmibe bámulsz...

  - Tudod, hogy ennek oka is van - sóhajt fel. - Hidd el én sem szeretem így érezni magam, de már nem elég, hogy magam miatt aggódnom kell, most már te is csatlakoztál hozzá. Még mindig fel nem fogom, hogy neked miért kell vallomást tenned, hiszen akkor még nem is ismertük egymást...

  - Louis, én ezért nem aggódom - érintem meg a kezét. - Szerintem csak azért akarnak velem is beszélni, mert a pletykák ellenére is veled vagyok - mondom neki lágyan. - Nyugodj meg és erre ne is gondolj, én sem fogok. 

  - Legyen, ahogy akarod - adja meg magát - de akkor most menjünk és pakoljunk össze, majd induljunk. Nincs olyan messze, de azért van mit menni és csak sötétedésre érünk így is oda. De senkinek se szólj, én is csak Harryvel közlöm, mert ő az egyetlen, aki tud róla, hogy hol van...

  Ahogy mondta már indultunk is, hogy bepakoljuk a fontosabb dolgainkat. Mivel már szeptember van és hideg, csak meleg ruhákat tettem be egy kisebb bőröndbe. A pakolással hamar megvoltam, hiszen két nap az nagyon hamar eltelik majd és nem kell sok cucc, csak a legfontosabbak. 

***

  Már több mint negyed órája haladunk földes úton előre, de Louis semmit sem mond, hiába kérdem, hogy hová megyünk. Állítja, hogy nem tévedtünk el, de én ebben már nem igazán hiszek, mivel akkor nem lenne ilyen feszült, vagy csak tényleg miattam aggódik. Lehet, hogy nem tölt el örömmel a vallomásos dolog, de nem rémültem meg tőle, képes vagyok elfogadni, hogy fel akarnak tenni nekem pár kérdést, amikre én természetesen válaszolni is fogok, legyen az bármilyen nehéz is.

  - Nem tévedtünk el, nyugi - pillant rám vigyorogva. - Már csak pár perc és ott is leszünk, meglátod, imádni fogod.

  Nekem már maga a környezet is megnyugvást hozott, hiszen csak fák és tiszta levegő vesz minket körül, meg persze csend. Ha meg akarsz szabadulni London zajos utcáitól, akkor csak annyit kell tenned, hogy kiszöksz egy erdőbe, ahol semmi más nem vesz téged körül csak gyönyörű természet. 

  - Harry mit mondott, amikor szóltál neki, hogy lelépsz két napra? - kérdem tőle, mert a köztünk lévő csend kezd egy kicsit nyugtalanná tenni. 

  - Örült neki - adja a választ - sőt jobban, mint gondoltam, bár van egy sejtésem, hogy miért, de azt inkább nem szeretném veled megosztani, nem biztos, hogy jól éreznéd magad tőle.

  - Ezt, hogy érted? - kíváncsiskodom. 

  - Pam, szerintem tényleg nem kellene erről beszélnünk - mondja újból. - Ne makacskodj - mivel továbbra sem szólalok meg vagy nézek rá, feladja. - Én előre szóltam, csak mondom. Kettesben, az erdőben, a barátnőddel, szerintem nem kell tovább mondanom, mert már így is rájöttél miről beszélt.

  - Igen, azt hiszem, hogy igen - motyogom.

  - Tudnod kell, hogy semmi olyanra nem készülök - teszi hozzá. - Nem azért hoztalak erre a helyre, ezt tudnod kell. Egyszerűen csak el akartam szabadulni, el akartam menekülni veled egy helyre, ahol nincs semmi, amitől félnem kéne. Az, hogy itt mi történik velünk, csak rajtunk múlik...

  - Sosem tartanék attól, hogy olyat tennél, amit én nem akarnék... - nézek rá. - Ismerlek Louis, tudom, hogy te még mindig nem bízol magadban teljesen, de én igen. Nem kell meg meggyőznöd semmiről sem, mert tudom. 

  Csak akkor vettem észre, hogy megérkeztünk, amikor Louis megállította a motort. Egy kis faházikó tárult szemeim elé, mellette sok fával és egy hatalmas tóval. Sosem gondoltam volna róla, hogy valaha ilyen helyre hoz majd engem, de úgy látszik a hírességek is emberek, akiknek nem számít a luxus, bár ezt Louis nekem már be is bizonyította korábban is. Egy kisebb szobánál és nappalinál biztos vagyok benne, hogy nincs több, viszont az is meglehet, hogy a látszat csal és nem is olyan kicsi, mint amilyennek látszik. 

  A biztonsági övem kikapcsolva szállok ki a kocsiból, majd szívok bele friss levegőbe. Testem azonnal ellazul és a lelkem is megnyugszik. Minden korábbi problémám elszáll és már csak a tájat, levegőt és a társaságot érzem. Semmi sem számít ebben a pillanatban, csak ez a csendes hely a szerettedel.

  - Tetszik? - oson a hátamhoz Louis és karol át.

  - Igen - suttogom, mellkasának dőlve. - Örülök, hogy megosztottad velem a titkos helyed.

  - Én pedig annak, hogy itt vagy velem - csókol a nyakamba. - De mi lenne, ha bemennénk és innánk egy forró csokit, mert kicsit lehűlt a levegő és este csak hidegebb lesz.

  - Benne vagyok - kuncogok fel. - De kérhetek egy szívességet? - pillantok fel rá, mire ő bólintva jelzi válaszát. - Megnézzük majd a napfelkeltét?

  - Persze, ha ez a vágyad - nevet fel. 

  A házba belépve, kicsit meglepődtem, ugyanis még egy kisebb konyhai rész is volt belül, ami egybe volt a nappalival és még két másik ajtó is felfedezhető volt a házban, ami kiderült, hogy a fürdőszoba és a háló. Belül látszott, hogy kicsit fel volt újítva a berendezés, de egyáltalán nem vitték túlzásba, sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha egy falusi házikóban lennék, ami kicsit jobban ki van épülve, mint a többi. 

  Louis első dolga az volt, hogy tűzet gyújtott, miszerint pár perc múlva bent is lehűl a levegő nem csak kint, majd elment forró csokit készíteni, addig én pedig kényelembe helyeztem magam a kanapén és körülnéztem. Igazából csak most vettem észre, hogy a polcok teli vannak képekkel. Családival. Barátival. Az utolsó képen viszont megakadt a szemem. Egyből felismertem a Louis mellett álló lányt, aki nem más, mint Eleanor. Tudom, hogy már rég nem találkoztak, viszont kicsit fájt, hogy még mindig itt van a képe. Természetesen nem fogom neki szóvá tenni, de nem esik jól...

  - Minden rendben? - ül le mellém.

  - Persze - motyogom ránézve.

  - Nem hazudsz valami jól, remélem tisztában vagy vele - sóhajt fel. - Mit láttál? - pillant körbe, majd neki is megakad a tekintete ugyanazon a képen. - Az a kép már nem jelent semmit sem - pillant rám. - Különben, ha tudni szeretnéd, van nálam egy kép veled és azt szerettem volna a helyére tenni.

  - Nem kell levenned - közlöm vele. - Eleanorral volt egy múltatok, jóba voltatok és ki tudja lehet lesztek is, nem kell őt levenned, de annak örülök, hogy az utolsó helyet én fogom kitölteni - mosolygok rá.

  - Ez azért van így, mert te vagy az utolsó személy, akit a szívem közelébe engedek majd. Tied az utolsó hely, mindörökké.

  Válaszul én csak az ölébe helyeztem magam, majd ajkam az övére nyomtam. Kezeit a derekamra vezette, majd közelebb húzott magához. Kezem a vállán pihent, míg a másikkal a hajában túrtam. Pontosan tudtam, hogy ezzel én kezdeményeztem a dolgokat, de egyáltalán nem zavart, sőt merésznek éreztem magam tőle.  

  - Tetszik a reagálásod - morogja a nyakamba Lou. - De azt hiszem, hogy nem látod azt, amit én.

  - Mire gondolsz? - húzódom el tőle. 

  - Nem vagyok benne biztos, hogy le tudok állni, ha így folytatjuk, te pedig abban nem vagy biztos, hogy szeretnéd-e. Nem akarom, hogy félj tőlem, így jobb lenne itt abbahagyni.

  - Honnan veszed, hogy én abba szeretném hagyni? - suttogom.

  - Mert, talán nem igaz? - vonja fel a szemöldökét. - Pam, én tényleg nem ezért jöttem el veled ide. Ne értsd félre, akarom, de nem akarlak megbántani, ahogy azt sem szeretném, ha erőltettetnek éreznéd ezt az egészet.

  - Louis, ha nem érezném magam biztonságban veled, akkor itt sem lennék.

***

  Nem hittem volna, hogy sikerül megtennem. Sosem gondoltam volna, hogy Louisnak sikerülni fog ilyen hamar elérnie, hogy ne rettegjek egy érintéstől, ha az ellenkező nemmel vagyok. Teljesen átadtam magam neki és egyáltalán nem bánom. Örülök, hogy megtettem. A mosoly egész hétvégén levakarhatatlan volt az arcomról, ahogy az övéről is. Együtt néztük meg a napfelkeltét és élveztük a csodás látványt, majd visszabújva az ágyba beszélgettünk. Beismerem, amikor felébredtem kínosnak éreztem azt, ami köztünk történt és nem tudtam hová tenni, de amint rá tekintettem egyből eltűnt belőlem minden és az öröm vette át a helyét.

  Vasárnap este gondolkodtam el azon, hogy vajon miért tettem meg. Felmerült bennem egy ötlet, bár nem vagyok benne teljesen biztos viszont egy részem így érzi. Egy hét múlva bármi megtörténhet. Igaz abban bízom, hogy szabad lábon kerül ki a teremből, de ott van az esélye annak is, hogy nem jön ki onnan. Ha pedig így lesz, bár nagyon remélem, hogy nem akkor annak a személynek akartam magam teljesen odaadni, akit teljes szívemből szeretek és az ő. Történjék bármi azon a tárgyaláson, számomra Louis mindig az a fiú lesz, akire szükségem van!