2015. augusztus 14., péntek

21.rész




"Könnyebb lenne nektek segíteni"




 Pamela May Graham
London 2014.06.24.


 Utálom, hogy elvállaltam ezt a szombati műszakot, bár akkor még nem tudtam, hogy a koncert is ma lesz. Ha sejtettem volna, akkor biztosan nem egyezem bele, hogy átvegyem a helyét az egyik lánynak. A főnököm ma reggel, amikor megpillantott, majdnem szívrohamot kapott, vagyis nekem úgy tűnt. Tudom, hogy az öltözékem nem elviselhető, ebben a pillanatban, de nem tehetek róla. Innen egyenesen a koncert helyszínére megyek és nem lett volna időm elkészülni. Persze, azt nem veszi észre, hogy a vevőknek igazán tetszik a mély dekoltázsom és igazán rövid fekete szoknyám. Ha mondhatnám, még azt is megkockáztatnám, hogy ma a legnagyobb a forgalom. Alig volt ma bent pár lány, inkább a fiúk özönlenek, bár van egy olyan érzésem, hogy ez annak köszönhető, hogy nem sokat hagyok a fantáziájukra.
  Nem igazán vagyok olyan személy, aki szereti, ha ő van a központban és minden szempár rá tapad, de ebben a pillanatban nem sok mindent tehetek ellene. Magam kevertem bele és ezt el kell viselnem. 
  Pár perce éppen két tini tévedt be és éppen a fiúk koncertjéről beszélnek, amitől a hideg is kiráz. Nem gondoltam meg magam még mindig ott szeretnék lenni, csak olyan hülye érzésem van. Azon agyalok már percek óta, hogy mi van, ha a többiek nem fogadnak el? Tudom, hogy hülyeség, hiszen Harryvel sem így volt, de attól még fenn áll a veszély, hogy ők másképp néznek majd rám. Butaság vagy sem, életemben először attól félek, hogy nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. 
  - Jaj, ne vágj már ilyen képet az istenért - sóhajt fel mellettem Alice. - Elijeszted a vendégeket.
  - Nem is igaz - fordulok felé. 
  - Oké igazad van - nevet fel, végignézve rajtam - de attól még egy mosoly se lenne rossz. Különben elárulod, hogy hová készülsz? - vigyorog rám.
  - Inkább nem - vágom rá, mire ajkát lebiggyesztve néz vissza. - Bocs, de tényleg nem akarok még róla beszélni, talán majd egy másik nap, oké?
  - Ugye azzal az ismeretlen sráccal mész valahová? - faggat tovább, mintha meg sem hallotta volna, amit az előbb kértem tőle. Sóhajtva forgatom meg szemeim, mire elégedett vigyor kerekedik az arcára. - Még szép, hogy vele! De mi is van azzal, hogy ti csak barátok vagytok?
  - Azok vagyunk - vágom rá, kicsit túl hamar, amire persze ő is rájött. - Na oké, ha utána nem kérdezgetsz tovább, akkor elmondok valamit, de csak ha megígéred, hogy befejezed.
  - Oké, legyen - adja meg magát. - Megígérem, hogy abbahagyom, csak mond már el.
  - Megnyugtat, ha vele lehetek. Elfelejtem a dolgokat és boldog vagyok. Az sem igazán zavart, hogy alig 38 órája a karjaiban aludtam. Szóval lehet, hogy igazad volt és nem csak kedvelem - nyögöm ki. - De most gyorsan tüntesd el azt az önelégült, bugyuta vigyorgást az arcodról, mielőtt teszek valamit ellene - fenyegetem meg.
  - Meg sem szólaltam - emeli kicsit fel a kezét. - Arról már nem tehetek, hogy nem tudok parancsolni az ajkamnak - nevet fel. - De megyek dolgozni, mielőtt megszegném az ígéreted. De nem szabadulsz meg tőlem véglegesen.
  - Éreztem - motyogom, amint kiáll a pult mögül és kiszolgálja a két vevőt, akinek kész lett a rendelése.
  Fél óra múlva megpillantok egy fekete sötétített üvegű kocsit leparkolni pont az üzlet előtt, amiből egyből rájövök, hogy engem vár. A hasamban lévő görcs egyáltalán nem akar szűnni, így biztos vagyok benne, ha Louis ül benne, akkor észre fogja venni, hogy valami baj van és ismét azzal jön majd, hogy Harryre is ezt mondtam mégsem lett belőle semmi.
  A táskám felkapva a pult alól, indulok el az ajtó felé. A hátam mögött hallom Alice kuncogását, de ebben a pillanatban jobb ha szó nélkül hagyom és csak kimegyek azon az ajtón, majd beszállok a kocsiba.
  Mély levegőt véve nyitom ki a kocsi ajtaját, majd pillantok a sofőrre, aki nem az a személy, akire számítottam.
  - Új sofőröm lett? - kérdem tőle apró mosollyal az arcomon.
  - Louis úgy gondolta, hogy inkább ott rendezi a dolgokat és téged pedig rám erőszakol - nevet fel, mire én durcás képet vágok.
  - Ugye tudod, hogy magamtól is el tudok jutni a koncertetekre? - fordulok felé. - Nem kellett volna értem jönni.
  - Nyugi Pam - vigyorog rám. - Nem vagy teher számomra, simán elviszlek, még úgyis órák vannak a kezdésig, viszont mondtad, hogy nem a legnagyobb tömegben szeretnél jönni. Simán belefér.
  - Igen, nem igazán akarok címlapra kerülni... - motyogom.
  - Tudom, hogy nem akarsz - sóhajt fel. - Louis beszélt róla, de remélem tisztában vagy vele, hogy sokáig úgysem lehet majd titkolni. Nem akarlak elijeszteni, de így van. Max pár hónap, de utána úgyis fény derülne rád.
  - Akkor szeretném azt a pár hónapot még nyugisan eltölteni, nem pedig azon aggódva, hogy mikor kerülök szóba az egyik cikkben...
  - Nem kell ezért aggódni, sosem mondanak igazat, vagy ha meg is teszik, akkor túlszínezik és a fele már hazugság lesz, ne is foglalkozz majd velük. Louis pedig melletted lenne.
  - Mennyit tudsz te a mi dolgunkról? - vonom fel a szemöldököm.
  - Elég sokat - fordul felém az egyik piros lámpánál. - Nem akarok beleszólni, hiszen nem az én dolgom, ha mindig meghallgatom Louist, ha beszélni akar valamiről. Tényleg fontos vagy neki, ahogy ő is neked. Ne tagadd, mert látszik a szemeidben - teszi hozzá, mielőtt megszólalhatnék. - Lehet, hogy még nem törődtél bele, de a szíved mélyén tudod, hogy így van. Különben miért aludtál volna vele együtt? - kérdi, majd felsóhajt, én pedig döbbenten tekintek rá. - Semmi közöm hozzá, oké ezt nem kellett volna - morogja.
  - Nem, semmi baj - legyintek halkan. - Nem ismerem el, hogy igazad van, de nem is tagadok le semmit - motyogom. - Nem tudom mit érzek, de ha bármit is biztosan nem veled beszélném meg - nevetek fel. - Semmi bajom sincs veled, de mégis, hogy jönne ki, hogy mindketten neked mondjuk el a problémáinkat, érzéseinket?
  - Könnyebb lenne nektek segíteni - vonja meg a vállát. - Szóval, ha valakinek ki akarod önteni a szíved és tanács kéne vagy csak szimplán többet akarsz tudni, akkor hozzám jöhetsz, de azt is megértem, ha nem teszed.
  - Váltsunk témát, oké? - pillantok rá, mire bólint. - Mivel hamarabb leszek ott jó pár órával, nem tudod, hogy mikor akar bemutatni a fiúknak vagy kik lesznek még ott, akik mindenáron meg akarnak majd ismerni?
  - Szerintem először kioson valahogy, hogy csak ketten beszéljetek, de utána biztosan bemutat majd nekik, meg persze Lou-nak - mosolyog rám. - Szerintem bírni fogod, ahogy Lux-ot is. Szereted a gyerekeket?
  - Amíg, nem kezdenek el ordítani, addig igen - vörösödöm el. - Tudom, hogy ez nem valami szép, de nem vagyok oda a síró babákért.
  - Lux már nem olyan - nevet fel. - Én sem szeretem, ha sírnak, mert fogalmam sincs, hogy csalhatnék mosolyt az arcukra, de Lux amint megpillant felfelé görbül az ajka, szóval ezzel nincs probléma.
  Az út hátralévő részén, még Luxról beszéltünk, meg néha a többiekről is. Próbáltam titkolni, de neki is feltűnt, hogy kicsit félek a találkozástól, mire ő nevetve rávágta, hogy nincs mitől félnem, mert imádni fognak.
  Hátul mentünk be, minél kevesebb tekintetet magunkra vonva, majd Harry megparancsolta, hogy maradjak ott és el ne kószáljak, míg Louis ide nem ér. Mivel olyan hatalmas volt ez a hely, nem igazán akartam felderítő útra indulni, mert biztosan eltévednék, így tettem, amit kért.
  Ijedten ugrok egyet, amikor két kar ölel át hátulról. De, amint megérzem az illatát egyből tudom, hogy ki az illető. Lassan haladunk előre kettőnk ügyében és az ölelések már köztük vannak, szóval egyből elengedtem magam, karjai között.
  - Szia - suttogja. - Mond csak, azért vettél fel ilyen ruhát, hogy a színpadon állva elfelejtsem a szövegem vagy elbukjak a saját lábamban és orra essek, ami nem az én szokásom, hanem Harryé? - kérdi komolyan, de én egyből felfedezem a hangjában levő játékosságot.
  - Szia - mosolyodok el. - Nem tudtam mibe jöhetnék, de úgysem engem fogsz nézni, hanem a közönséget, szóval nem kell ezért aggódnod.
  - Az meglehet, de a fejemből nehezen verem majd ki ezt a képet - kapja el a derekam. - Korai lenne, ha...? - de nem fejezi be a kérdését, inkább fejét rázva témát vált. - A fiúknak hamarosan bemutatlak.
  - Mi lenne korai? - kérdek rá, mit sem törődve a kijelentésével.
  - Majd máskor elmondom - suttogja. - Ráér...
  Lehet, hogy nem mondja ki, de pontosan tudom, hogy mire gondolt, hiszen végig az ajkam bámulta. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a csókon járt az esze. Bár azt nem tudom, hogy mit válaszoltam volna neki, ha megkérdi. Megengedtem volna? Egy részem akarja, de azt semmiképpen sem, hogy lebukjunk szóval lehet, hogy jobb ötlet későbbre halasztani, amikor nem lesz ilyen nagy a felhajtás.
  - Louis! - hallok meg egy kiáltás és közeledő lépteket, mire megdermedek. Lou hátrébb húzódik, majd megfordul. - Már mindenhol ke... - jelenik meg Niall. - Ki ő? - mutat rám. - Valahogy bejött, szóljak Paulnak? - pillant Loura. - De vájunk csak hiszen én ismerlek téged - bök felém. - Te vagy a kávézós lány! - jelenti ki. - Őt akartad bemutatni nekünk? - kérdi Louisra nézve, mire az említett bólint.
  - Hát nem pont így terveztem - nyögi ki felém fordulva. - Niall, ő itt Pam - mutat be társának. - És igen ő az a lány, a kávézóból.
  - Örülök a találkozásnak! - motyogom.
  - Én is - fogja meg a kezem. - A többiek is kíváncsiak rád ám - vigyorog felém.
  - Hamarosan nekik is bemutatom, de addig ne áruld el nekik, hogy itt van, oké? - szólal meg Lou.
  - Persze - bólint rá. - De - vonja fel kíváncsian a szemöldökét. - Ti most együtt vagytok vagy?
  - Csak barátok vagyunk - vágom rá, mire vigyorogva néz Loura, aki csak vállat von, majd megvárja míg a haverja elmegy és felém fordul. - Nem igazán vette be, ugye? - kérdem halkan.
  - Nem - nevet fel. - De nem fogja többször megkérdezni - biztosít róla. - Tudja, hogy ha el akarok valamit mondani, azt el is fogom és ezzel a többiek is így vannak, bár kérdő pillantásokat biztosan kapunk majd, de ne is törődj velük, oké?
  - Megpróbálom - nézek kék szemeibe.
  - Akkor gyere - fogja meg a kezem - hadd mutassalak be a többieknek, mielőtt még elkezdődne a show - indul el, maga után húzva engem.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése