19.rész

"Kihallgatás"

Louis Tomlinson
London 2014.06.21.

  Ideges vagyok és érzem, hogy bármelyik pillanatban kitörhetek, de nem engedhetem meg magamnak. Nem szabad elveszítenem a fejem ebben a pillanatban, mert azzal sokkal többet ártanák magamnak, mint ha hallgatok és tűröm. Végig kell hallgatnom a kérdéseket, amikre nem tudom a válaszokat. Végig kell hallgatnom, ahogy minden egyes szavukkal egyre mélyebb sebeket vésnek belém. 

  Fogalmam sincs, hogy vagyok képes itt ülni és mindent tűrni. Tűrni, pedig már rég átléptem azt a szintet, amit még el tudtam viselni. Ebben a pillanatban minden vágyam, hogy valahol máshol legyek, leginkább egy üveg közelében magányosan, viszont van egy másik lehetőségem is, mellette lenni. De abban már most biztos vagyok, ha sikerülni is eljutnom hozzá úgy, hogy nem állok meg sehol, nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék normálisan viselkedni. Nem akarom megijeszteni, de érzem, hogy azt tenném, ha találkoznánk. Üvöltenék, vagy ami még ennél is rosszabb rá vetném magam... Ha nem tettem semmit, amibe már egyre nehezebben hiszek, akkor lehetne ettől bűntudatom, hogy egy olyan lányt bántottam, aki fontos nekem, akit szeretek, csak, hogy nekem könnyebb legyen.

  - Miért van az, hogy egyik kérdésre sem tudja a választ, amit eddig eltettünk önnek, Mr.Tomlinson? - mordul fel a nyomozó.

  Mély levegőt véve próbálom lenyugtatni magam, mielőtt még az arcába üvölteném, hogy nem emlékszem.

  - Mert fogalmam sincs, hogy mi történt azon az éjszakán - sziszegem fogaim közt. - Nem emlékszem és akkor sem fogok, ha addig ülök itt, míg önök meg nem unják.

  - Ezzel csak ront a helyzetén Mr.Tomlinson - közli velem.

  - Szerintem már így is elég rossz helyzetben vagyok, ami annyit tesz, hogy ez már nem oszt nem szoroz. Pontosan tudják, hogy nem tudom a válaszokat, mégis itt vagyok és gondolom még leszek is. Maguk pedig mindent elhisznek, amit hallanak. Egyáltalán felderítették az ügyet? Próbáltak valamit is keresni, ami azt igazolja, hogy semmit sem tettem? - vonom fel a szemöldököm.

  - Ne beszéljen így velem! - néz a szemembe. - És a válaszom igen, próbálkoztunk, de semmit sem találtunk és a lányon lévő nyomokból sem arra a következtetésre jutottunk, hogy semmi sem történt.

  - Miféle nyomokból? - szörnyedek el. A nyomok nem hazudnak és én bele sem akarok gondolni, hogy igaz lehet. Nem lehet igaz.

  - Megvizsgálta egy orvos és igenis ott voltak a megerőszakolás nyomai a testén - hajol hozzám közelebb. - Itt már csak az kérdés, hogy maga miért titkolja?! Mert titkolja. Olyan nincs, hogy semmire sem emlékszik. Azt pedig végképpen kétlem, hogy más lett volna a tettes. Ismerem a családot és tudom, hogy rendesek. Bele sem szeretnék gondolni, hogy mit élhetnek át. Maggie egy nagyon kedves és rendes lány, fel sem foghatom, hogy volt képes bántani őt - túr a hajába. 

  - Nem tettem vele semmit sem a francba már! - csattanok fel. Teljesen elvesztem a fejem és ezzel csak magamnak teszek rosszat, de képtelen vagyok visszatartani.

  - Nyugodjon meg - emeli fel az ujját - már így is szar helyzetben van és ezzel nem segít magán. Most pedig gondolkodjon el még egyszer, hogy mi is történt azon a bulin - parancsol rám.

***

  Érzem, ahogy remeg az egész testem. Már negyed órája ülök a kocsiban az őrs előtt, de képtelen vagyok megmozdulni. Attól félek, ha így indulnék el még egy balesetet is okoznék és most arra van a legkevésbé szükségem. Ezzel a kihallgatással csak azt érték el, hogy jól felhúzzanak, gondolom ez csak arra volt jó, hogy lássák mit reagálok majd, hogy azt is ellenem tudják majd fordítani. Az gondolják, hogy bántok majd valakit. Hát persze, hogy ez a céljuk, hiszen minden áron azt akarják bizonyítani, hogy én tettem, arra még csak gondolni sem gondolnak, hogy talán mindent ő talált ki. Oké a nyomok lehet, hogy nem hazudnak, de ez még nem azt bizonyítja, hogy én tettem. 

  Mély levegőt veszek, majd elfordítom a kulcsot és már el is indulok. Próbálok az útra koncentrálni és semmi másra, de minden lápánál, ahol meg kell állnom egyre nehezebben megy. Megkönnyebbülten fújom ki magam, amint a lakása elé érek. Tudom, hogy nem lenne szabad ide jönnöm, de szükségem van arra, hogy elterelje a gondolataim, hogy azt mondja nem én tettem azt a szörnyűséget. Ő az utolsó reményem és attól félek, hogy egy nap, majd őt is elveszítem, mert bedől nekik. 

  Amint kiszállok a kocsiból, már nincs semmi kétségem. Magabiztosan lépkedem az ajtaja felé, majd kopogtatok be rajta, arra várva, hogy kinyissa, amit pár pillanat múlva meg is tesz. A mosoly azonnal lefagyik az arcáról, amint rám néz.

  - Mi történt veled? - kérdi halkan végigsimítva az arcomon. Bőröm a tenyerébe nyomom, miközben szemeimet behunyva tartom. - Gyere be - fogja meg a kezem majd, húz be a lakásába. 

  - Most jövök a rendőrségről - közlöm vele, mire a szemeiben fájdalom csillan fel és közelebb lépve hozzám ölel magához. Az arcát a nyakamba rejti, mire melegség fut végig rajtam a leheletétől. Félek, hogy olyat teszek, amit nem lenne szabad, de szükségem van rá. - Ne csináld ezt - suttogom. - Nagyon jól esik, de most nem tudom kontrolálni magam és nem akarok neked fájdalmat okozni.

  - Sajnálom - húzódik el zavarában. - Én csak segíteni akartam...

  - Segítel is - fogom kezeim közé arcát - csak nekem most nehéz erőt venni magamon és nem megérinteni téged. Tudom, hogy nem biztonságos az ittlétem, de nem akartam leinni magam. Nem tetszik neked, amikor ezt csinálom és azt mondtad, hogy inkább ide jöjjek, mint egy bárba, így hallgattam rád, de ebben a pillanatban meg akarlak csókolni, ezért most jobb lenne, ha bemennénk és csinálnánk valamit.

  Az arca enyhén elvörösödött, majd hátrébb lép és megfordulva indul el a nappaliba. Leül a kanapéra, ahol Pufulec alszik. Megsimogatom a buksiját, majd én magam is helyet foglalok.

  - Van valami, amivel segíteni tudnék? - kérdi csendesen.

  - Igen - emelem rá tekintetem - engedd meg nekem, hogy itt maradjak ma este a te kanapédon, kérlek - suttogom. 

  Tudom, hogy ezzel nagy kockázatot vállalok én is és ő is, de most úgy érzem, hogy itt vagyok csak otthon. Itt érzem magam olyan helyen, ahol nem bántanak, ahol nem néznek rám kételkedve. Ha az ő szemébe nézek nem látok kételyt és nagyon remélem, hogy ez így is marad majd.

  - Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, de én is szeretném, ha maradnál - sóhajt fel. - Szeretném, ha itt maradnál...

  - De? - kérdek rá, mert érzem, hogy van még valamit, amit nem tesz hozzá.

  - De nem engedem meg, hogy a kanapén aludj - mondja alig hallhatóan, mire a szemöldököm ráncba szalad. - Tudod, aludtunk már együtt és akkor sem volt más, mint most. Igaz lehet, hogy akkor nem tudtam semmit arról, hogy mit érzel, de még biztonságban érzem magam veled és ezért szeretném, ha velem aludnál az ágyban. 

  - Biztos vagy benne? - kérdem halvány mosollyal az arcomon.

  - Nem, de így szeretném - motyogja kezeit bámulva. - Mi baj lehetne belőle?

  - Nem félsz, hogy talán tényleg megtettem, amit annyira próbálnak velem elhitetni - bukik ki belőlem, mire fejét azonnal felém kapja. - Hogy vagy képes velem egy ágyba aludni, ha még nem biztos, hogy hazugság?

  - Ne mondj ilyet - rázza meg a fejét. - Én hiszek neked, lehet, hogy más nem tenné a helyemben, de én hiszek neked. Még az sem igazán bátortalanitana el attól, hogy veled aludjak, ha igaz lenne és tudod miért?  - megrázom a fejem. - Olyan helyzetbe voltam, amivel téged vádolnak és megmentettél. Megmentettél. A bűnösök pedig nem mentenek meg valakit, ha bántalmazók elkapnak... de te megtetted, mert te nem vagy az, akinek mondanak.

  - Sosem fogom ezt megérteni, de köszönöm - nézek a szemébe. - Ígérem, hogy egy ujjal sem érek majd hozzád - mire bólint. 

  Megígértem, de még saját magam sem győztem meg róla, hogy képes leszek rá, viszont azon leszek, hogy ne szegjem meg a neki tett ígéretem.