18.rész

" Talán adnom kéne neki egy esélyt "

Pamela May Graham
London 2014.06.20.

  Próbálom visszafogni magam és nem mutatni, hogy mennyire feszült vagyok, de ezzel csak azt érem el, hogy jobban látszon rajtam. Nem igazán vagyok olyan ember, akinek sikerül minden pillanatban elrejtenie az érzéseit, főképpen nem akkor, ha fiú közelébe vagyok, akit ráadásul egy kicsit kedvelek is. Attól fogok tartani szinte a nap végéig, hogy mikor mondok vagy teszek valamit, amivel zavarba hozom magam. Érzem, hogy minden mozdulatomat figyeli, amitől bizseregni kezd a bőröm. Miért kell a hátamnál jönnie? Ezen gyorsan változtatnunk kell, különben a végén még a földön kötök ki és azt szeretném ebben a pillanatban a legkevésbé. Csomó dolog miatt kell aggódnom, nem akarok még a bénaságom miatt is. Már így is nagy szám, hogy kimegyek vele úgy, hogy bárki felismerheti és ha ez megtörténik, akkor én is ott vagyok és már nem igazán leszek az ismeretlen lány, akinek segített. Tudni fogják, hogy én voltam, még ha meg sem kérdik, ha nem is mennek majd biztosra benne, ott lesznek a feltételezések és én tagadni sem fogom tudni őket... Na jó ezt nagyon gyorsan el kell felejtenem, mielőtt teljesen megőrölök a gondolattól. 

  - Vihetem? - kérdi Louis mellém lépve. Furcsán nézek rá, mivel nem értem, hogy mit akar vinni, de amikor észreveszem, hogy a kutyust nézi, mosolyogva pillantok rá.

  - Ha szeretnéd - vonom meg a vállam, mire ő pórázért nyúl, aminek köszönhetően kezeink összeérnek. Egyikünk sem mozdítja meg, csak pillantjuk őket, de megteszem az első lépést és elengedem, majd a kezébe adom. 

  Egy ideig csendben haladunk egymás mellett, míg úgy nem érzem, hogy muszáj feltennem neki egy kérdést, aminek a válaszára nagyon kíváncsi vagyok.

  - Jól vagy? - halk a hangom, de tudom hogy tisztán hallotta mit kérdeztem tőle, az arca elárulja. Felém fordítja a fejét, majd megvonja a vállát és előre mered, mire felsóhajtok. - Szeretném, ha beszélnél és nem tartanád magadban... és semmi kedvem csendben sétálni melletted, mert akkor csak gondolkodom és hidd el az semmi jóra sem vezet, kérlek beszélj, engedd, hogy segítsek, ha tudok.

  - Miért bánsz még mindig ilyen kedvesen velem, mindazok után ami történt? - áll meg egy pillanatra és felém fordul a testével. - Úgy csinálsz, mintha semmit sem tettem volna...

  - Semmi rosszat nem tettél - közlöm vele. - Egyszerűen próbálom ott folytatni, ahol abbahagytuk. Nem akarom elfelejteni, hogy megcsókoltál, mielőtt erre gondolnál, de most kell egy kis idő, hogy másra gondoljak. Csak szeretném jól érezni magam, hogy el tudjam mondani a nap végére, hogy mit gondolok kettőnkről - suttogom.

  Látom, hogy a cseppnyi düh ami kiült az arcára, teljesen eltűnik, majd lágy tekintettel néz rám és mosolyodik el. Tudom, hogy neki sokat jelentett, amit tett és szeretne válaszokat kapni, amit én tudok még neki megadni, de ma azon leszek, hogy sikerüljön, hogy ne okozzak neki csalódást. És ha többek nem is lehetünk, legalább a barátságát tarthassam meg magamnak, de ez csak pár óra múlva vállik majd világossá.

  - Miért hazudnék neked? - szólal meg. - Szarul vagyok és hétfőn valószínűleg csak rosszabb lesz... Nem akarok semmire sem válaszolni, semmi kedvem ismét felidézni azt az estét, amire alapból nem emlékszem. Fogalmam sincs, hogy miért erőltetik, ha tudják, hogy úgysem rémlik majd semmi. Olyan, mintha bedrogoztak volna, hogy mindent elfelejtsek és ezek mellett még itt van a koncert is, amitől már előre félek... és te - teszi hozzá alig hallhatóan. - Nem tettél semmit, de én úgy érzem, hogy hibát követtem el, túl gyors voltam és ezzel lehet elrontottam, pedig nem akartam. Nem akarlak elveszíteni, de tudom, hogyha nem állítom le a vágyat, hogy újra megcsókoljalak, akkor vége mindennek. Sok mindenért aggódom és nem tudom, hogy melyikért kéne a legjobban. A kihallgatás-tárgyalás vagy miattad...

  - Engem nem fogsz elveszíteni - szólalok meg meggondolatlanul. Igaz nem áll szándékomban megszakítani vele a kapcsolatot, de azt sem állíthatom biztosan, hogy nem fogok másképpen viselkedni vele, ha valami megváltozik közöttünk. - A koncerten én is ott leszek és bízz benne, hogy sokan melletted lesznek majd. Tudom, hogy nem érzed így, de én igen. Ott vannak a barátaid, én és a kitartó rajongóid. A tárgyaláson, pedig ha szeretnéd én is részt vehetek, csak, hogy ne érezd egyedül magad, hátul a távolban - ajánlom fel neki.

  - Megtennéd? - kerekednek el szemei, mire aprót bólintok. - Sosem lennék téged ilyesmire kérni - rázza meg a fejét. - Nem akarom, hogy bármi rosszul süljön el, te pedig ott légy. Ha a dolgok nem úgy alakulnak, hogy nekem kedvezzenek akkor...

  - Ezt most fejezd be - nézek rá szigorúan. - Nem lesz semmi baj, mint már korábban mondtam, találni fognak valamit, érzem és ott leszek, mert szükséged van rá - nézek a szemébe lágyan.

  Egy park kellős közepén állunk, miközben magunkon érzem a tekinteteket, de nem törődöm velük, eltökélten nézek Louis szemébe, hogy közöljem vele, nem fog tudni leállítani. Igaz nem lesz kellemes végigülni egy tárgyalást, de miatt képes leszek rá. Én is tudni akarom, hogy mi történt, nem csak ő. Ott leszek vele.

  - Ott leszek! - közlöm vele még egyszer.

  - Köszönöm - suttogja. 

  Mindketten elfoglalunk egy üres lócát, majd az előttünk lévő kutyákat nézzük, ahogy játszadoznak. A köztünk lévő csend ebben a pillanatban nem kínos, bár ha sok ideig fennáll majd azzá válik. Mivel magamon érzem a tekintetét, lassan felé fordítom fejem.

  - Nem említettem, de nem vagyunk egyedül - szólal meg halkan. - Egy őr is velem van, aki ha a dolgok elszabadulnak akkor közbelép, addig viszont a távolból figyel. De a semmi sem fog elszabadulni, nem engedem - néz szemeimbe. - Már sokan felismertek, mégsem jöttek ide.

  - Ezzel nem nyugtatsz meg - motyogom. - Ha felismertek, akkor ez azt jelenti, hogy képeket is készítenek, ami annyit tesz, hogy felismernek majd.

  - És mit mondanak? - vonja fel a szemöldökét. - Hogy egy gyönyörű lány társaságában sétáltam, nekem megfelelne. Semmi szokatlant nem tettünk, csak sétálunk, még csak egymáshoz sem értünk, szóval ne izgulj.

  - Te is tudod, hogy már az is elég a médiának, hogy összehozzanak minket - pillantok az ölembe. - Tudom, ha adnék neked egy esélyt, minden nap ezzel járna, hogy bármikor lebukhatunk, de most nem akarok ilyenekre gondolni, mert nem szeretném, ha befolyásolná a döntésem. Nem lenne helyes. Ha erre hallgatnék, akkor már most is elmehetnék, mert ez olyan része egy kapcsolatnak, amitől rettegek - vallom be neki.

  - Mint már mondtam, semminek sem kell kiderülnie - mosolyodik el lágyan. - Ha nem akarod, senkinek sem mondjuk el, én belemennék. Ha pedig egy nap fény derülne mindenre, én ott lennék melletted és nem engedném, hogy bárki ártson neked. Sosem engedtem senkinek, hogy olyan személyeket bántson, akiket kedvelek, akik fontosak nekem. 

  Semmit sem válaszoltam, mert fogalmam sincs mit mondhattam volna. Őszintén szólva hittem neki, eddig sem engedte, hogy bántsanak, most nem a rajongókról beszélek, hanem másról, de ha millióan ellenem lennének, akkor mihez kezdene... Nem akarnám, hogy értem veszekedjen a rajongóival. De belegondolva jól is elsülhetne a kapcsolatunk, hiszen megérjük egymást. Ismerjük néhány titkunkat, akiket más nem tud és jól érzem magam vele. Emlékszem, hogy amikor felhívtam az éjszaka közepén ő átjött és ott is maradt velem, ha azt mondja fontos vagyok neki, ebből látszik, hogy nem hazudik, de attól még félek. Félek, mert az érzés, amit bennem kellett, nem mindennapi. Élveztem a csókját és ezt muszáj bevallanom magamnak, mert így van. Talán adnom kéne neki egy esélyt.

  - Elgondolkodtál - jegyzi meg félve. - Közben pedig néha mosolyogtál, megkérdezhetem mire gondoltál?

  Lágy mosollyal az arcomon fordulok felé, majd pillantok a szemeibe, amiben kíváncsiság csillog.

  - Az együtt töltött időkről - adom válaszom. - Gondolkodom az előnyökön és a hátrányokon.

  - És mi van túlerőben? - kérdi félve, de ahogy a szemembe néz valamit felfedez bennük, ami magabiztosabbá teszi őt.

  - Előnyök - vallom be halkan, elpillantva róla. - De még semmit sem döntöttem el - teszem hozzá. - Viszont nem akarlak benned reményt kelteni, hogy talán igent mondok, mert ez bármelyik pillanatban megváltozhat, de nem is kell teljesen elveszítened, hogy talán mégis igent mondok.

  - Nekem az is sokat jelent, hogy gondolsz arra, hogy talán adj egy esélyt - mosolyog rám. - Tudom, hogy ez semmit sem jelent még, de ott van a remény, hogy nem lehetetlenség és nekem ebben a pillanatban elég. Nem akarlak megijeszteni - szólal meg mögém pillantva - de három lány pont ide tart, de ne félj, oké?

  Megdermedek. Mi az, hogy ne féljek?!

  - Nem lesz semmi baj - áll fel, majd elindul feléjük én pedig félve pillantok feléjük. - Sziasztok - mosolyog rájuk Louis, mire a lányok vigyorogva köszöntik. Úgy látszik ők is bíznak benne, ami boldogsággal tölt el. - Miben segíthetek?

  - Tudjuk, hogy nem lenne szabad ilyet kérdezni - szólal meg a vörös - de azért mégis fel szeretnénk tenni. Az a lány a barátnőd? - bök felém, mire elkapom a tekintetem róluk, de továbbra is figyelem miről beszélnek.

  - Nem a barátnőm - hallom Louis hangján, hogy mosolyog. - Csak egy nagyon jó barát, aki segít nekem - közli velük. - Viszont nagyon szeretném, ha ez köztünk maradna. Nem szeretné, hogy bármi is kiderüljön róla, ahogy én sem.

  - Bennünk megbízhattok - szólal meg egy másik. - Nem akartuk elmondani senkinek, még akkor sem, ha a barátnőd lenne. Rajongóid vagyunk, de nem örültek, akik kapva kapnak a lehetőségen, hogy pletykát indítsanak. Nem ez a lényeg, csak, hogy boldog légy.

   - Aranyosak vagytok, köszönöm. Szeretnétek egy képet? - kérdi bizonytalanul, mire a többiek egyből rávágják a választ. Pár perc elteltével visszajön hozzám, majd leül. - Az arcodból ítélve mindent hallottál - szólal meg. - Remélem nem baj, hogy ezt mondtam nekik.

  - Egyáltalán nem - pillantok rá. - Hiszen az igazat mondtad nekik, ők pedig nagyon kedvesek, hogy nem akarják szétkürtölni...

  - Nem minden rajongónk olyan, amilyennek látszik - motyogja. - Sokan durvák, de vannak, akik kedvesek és aranyosak, akiknek nem az a céljuk, hogy az övéik legyünk, hanem a boldogságunk - vonja meg a vállát.

  - Ők az igazi rajongóitok - bukik ki belőlem. - Nekik mindig azt kéne nézni, hogy ti boldogok legyetek, nem pedig elszomorítani titeket.

  - Ez az élet, vannak ilyenek és olyanok is, de mindkettőt el kell fogadnunk, mivel nélkülük nem lehetnénk ott, ahol most vagyunk. 

  - Ebben igazad van - bólintok rá.

  A beszélgetés könnyen ment az elkövetkezendő pár órában. Nem szakított meg minket senki. Jól éreztem magam, normálisnak egy egyszerű sráccal, aki csak meg akar ismerni és akit én magam is szeretnék megismerni.

  Hazafelé menet, már sötétedett kint, így kicsit szorosabban húztam magamon össze a dzsekim, mivel kezdett lehűlni a levegő. Louis ezt észrevette, így meggyorsította a lépteit. A lakásom előtt állva Pufulecet kikötöttem, majd feléje fordultam és megöleltem őt, ami egyben meglepte, de egyből viszonozta is.

  - Kapsz egy esélyt a bizonyításra - suttogom a fülébe. - Szeretnék még ilyen napokat - távolodom el tőle, mire felfedezem a levakarhatatlan mosolyt az arcáról. - Jó éjt Louis! - búcsúzom el tőle, majd indulok el, mielőtt még megszólalhatna. 

  A lakásomba beérve a telefonom egyből pittyegni kezd, így kikotrom a zsebemből, majd megnézem ki, mire elnevetem magam:

" Nem volt szép, hogy csak úgy otthagytál az előbb. Jó éjt! - L."

Sziasztok! Látjátok betartottam az ígéretem és hosszabb részt írtam nektek, ami remélem tetszett. Szeretném veletek közölni, hogy gyakoribbak lesznek a részek, mivel a nyáron szeretném befejezni, hogy suli kezdetére csak két blogom maradjon, mert még arra is nehezen lesz időm, nem pedig négyre. Lehet kicsit szomorúk lesztek, de bízom benne, hogy az új Louisos ötletem kiengesztel majd, ez lesz a másik blog, amit írni fogok, ahová holnap érkezik a prológus. Köszönöm az olvasókat és a bíztatást! További szép napot!

Just one chance