11.rész

"Faggatózás"

Louis Tomlinson
London 2014.06.18.

  Amióta elhajtottam tőle, képtelen vagyok leállítani a gondolataim, amik folyamatosan csak körülötte járnak. Beférkőzött az agyamba és lassan úgy érzem, hogy nélküle nem vagyok teljes. De hát ez hülyeség, hiszen csak most ismertem meg. Sőt még most is alig ismerem, annak ellenére, hogy már két napot töltöttünk együtt. A másik dolog, pedig nem más, mint az, hogy amikor vele vagyok mindenről megfeledkezem. Nem érzem magam híresnek, úgy érzem, hogy nincsenek problémáim - amik viszont vannak - normális srácnak gondolom magam. Ez az érzés pedig boldoggá tesz. Az elmúlt napokban rengeteg minden történt. Például El-el való szakításom. Azt hittem, hogy felemészt majd a tudat, hogy ő sem hisz bennem, pedig számomra ő a legfontosabb, de nem így lett. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem érdekel, viszont annyira nem, hogy emiatt egyem magam. Pam képes velem elfelejtetni mindent. Talán jobban törődik velem, mint bárki más ezen a világon. Igaz már nem csak én  vagyok és az egész világ ellenem, de nekem az még mindig nem elég, hogy csak a barátaim bíznak bennem. A családomra is szükségem lenne. Az ember mindig is sokat tett a családja véleményére, ahogy én is. Bár most kezdem azt érezni, mintha el szeretnének távolítani maguktól. Tudom, hogy ez minek köszönhető, de nem akarom elfogadni, hiszen semmit sem tettem. Csak ennek a hülye cikknek köszönhetően lettem egy idióta, aki az estéit szereti bárokban tölteni. Nem vagyok ilyen sosem voltam, de az ilyen helyezettek az emberekből a legrosszabbat váltják ki és az még csak nehezebbé teszi, hogy híres is vagyok. 

  Kicsit talán furcsa a helyzetem, hiszen egy olyan lány iránt kezdek érzéseket táplálni, akit nem is ismerek, de szeretnék. Minden titkát tudni akarom, gondolatát. Minden mozdulatát és cselekedetét ismerni szeretném. Rég volt már ilyen, hogy egy normális lány kezdi felkelteni az érdeklődésem. Mióta híres vagyok esélyem sem volt erre, de most mégis, ami nem tudom, hogy tegyen boldoggá vagy esetleg ijesszen meg. Hiszen ebből sok minden kisülhet. Az is lehet, hogy most itt van mellettem, de mi lesz akkor, amikor belekeveredik az életembe és megismeri, hogy mi jár velem. Mikor naponta az újságban fog szerepelni vagy esetleg a rajongók bántják majd, csak azért mert velem látják őt. Nem léphet majd ki az utcára nyugodtan, mivel minden mozdulatát lesni fogják. De a legjobban az ijeszt meg, hogy mi fog akkor történni, ha rájön, hogy mit érzek iránta, amit igazság szerint én magam sem tudok, de azt igen, hogy kötődöm hozzá. Képes lennék bármit megtenni azért, hogy boldognak lássam, de tudom, hogy semmi sem tartana örökké. Valamelyikünk biztosan kiszállna ebből az életből, titkolózásból, ha oda kerülne a sor és abba én azt hiszem belebolondulnék. Leginkább akkor, ha semmit sem érezne irántam, ha ő csak egy barátot látna bennem. Nekem fájna őt elveszíteni, ő viszont képes lenne pár nap alatt elfelejteni. Nem is akarok erre gondolni. Nem akarom már most azt érezni, hogy bármikor elveszíthetem őt. Addig kell kapaszkodnom ebbe a kisebb boldogságba, amíg még egész, amíg még megtudom ezt tenni, utána pedig lesz, ami lesz.
  Fáradtan hajtok fel a feljáróra, majd állítom le a motort. Fejem a támlára döntöm, majd behunyt szemekkel próbálom magam felkészíteni a fiúk faggatózására, mert biztos vagyok benne, hogy ez fog történni. Ismerem őket és tuti nem hagyják majd szó nélkül, hogy eltűntem minden szó nélkül. Kulcsokat a kezeimbe véve szállok ki a kocsiból, majd zárom be azt és indulok el az ajtó felé. Már az előszobából zajokat hallok, így meg sem lepődöm azon, hogy egyik pillanatról a másikra egy alak jelenik meg előttem, pontosabban Harry. Látom rajta, hogy megkönnyebbül, amint megpillant. Tudom, hogy nem volt szép tőlem csak úgy lelépni, de remélem megérti.
  - Remélem tudod, hogy magyarázattal tartozol, legalább nekem, ha a többieknek semmit sem akarsz mondani. - néz a szemembe, összefont karokkal. Gondolhattam volna, hogy mérges lesz, de biztos vagyok, ha elmondom neki akkor megbocsájt majd nekem.
  - Mindent elmondok, ahogy tegnap este is megígértem. - motyogom. - Csak előtte essek túl a fiúkon, utána pedig elmondom neked mi is történt valójában.
  - Ugye tudod, hogy nekik is elmondhatnád? - kérdi, mire én felsóhajtok. - Ők is megértenének téged, de te tudod, bár szerintem ők is megérdemlik az igazságot.
  - Amikor majd úgy érzem, hogy képes leszek nekik is beszélni róla, akkor megteszem, de addig azt szeretném, hogy titokban tartsd, amit neked elmondok majd. - rábólint, mire én halvány mosolyt küldök felé, majd belépek a nappaliba, őt követve.
  A fiúk videójátékoznak, de amint megpillantanak abbahagyják, majd engem kezdenek bámulni. Levágódom az egyik üres helyre, majd felsóhajtok. Fogalmam sincs mit mondjak nekik, de valamit csak kitalálok majd.
  - Hát hazajöttél. - szólal meg Liam. - Azt hittük sosem találsz már haza. - vágja hozzám. Normális esetben mérges lennék rá a hangnemért, de most nem, hiszen megérdemlem. Hazudok nekik, míg ők megpróbálnak mellettem állni és megérteni engem, nem ezt érdemlik, én magam is tudom, de képtelen vagyok elmondani nekik az igazságot.
  - Szabad megtudnunk, hogy hol voltál vagy inkább ne is kérdezzünk rá? - kérdi Zayn. - Meg, hogy mi volt az tegnap az interjún és nekünk miért nem mondtál semmit sem?
  - Nem akarok nektek hazudni, de úgy érzem még nem tudok róla beszélni. Pontosan tudjátok, hogy milyen nehéz volt nekem az elmúlt pár nap. Mindenki rám szállt, lehet, hogy már mellettem álltok, hiszen látom ezt, de még nem érzem azt, hogy képes vagyok megnyílni. Teljesen összezavarodtam, nem tudom mi a helyes és mi nem az. - sóhajtom.
  - Haver, mi melletted akarunk állni és segíteni neked, de hogy tegyük ha nem engedsz be minket? - kérdi Niall, szomorúan. - Tudjuk, hogy fájt, hogy nem bíztunk meg benned elsőre, de emberek vagyunk és lehetnek kétségeink.
  - Nem ezzel van baj. - rázom meg a fejem. - Nem az van, hogy nem bízom meg bennetek, ezt tudnotok kell, csak nehéz ez az egész...
  - Jó, legyen ahogy akarod, de így nem tudunk neked segíteni. - morogja Liam, majd felállva otthagy, minket, akit pár másodperc múlva Zayn is elkövet. Niall továbbra is engem néz, nem tudom, hogy mit mondhatnék, tudom, hogy valamit kéne, de elképzelésem sincs, hogy mit.
  - Tudjuk, hogy nem könnyű, de ha nekünk nem is nyílsz meg, legalább neki. - bök Harryre. - Utána, ha úgy érzed képes vagy, majd nekünk is elmondod, de ne tartsd magadban, mert azzal csak rosszabb lesz. - hagy minket kettesben végül ő is.
  Haragudnak rám. Tudtam, hogy ez lesz, hiszen senki sem szereti, ha titkolóznak előtte, főképpen nem akkor, ha ilyen kemény a helyzet, mint nálam. Itt csak az a baj, hogy még Harrynek is nehezemre esik majd elmondani, nemhogy nekik. Fogalmam sincs mit kéne tennem. Tudom, hogy nem jó magadban tartani a dolgokat, de van, hogy a megosztás sem segít, csak még jobban összekuszálja a dolgokat.
  Harry türelmesen ül a kanapén, arra várva mikor szólalok meg. Örülök, hogy nem erőlteti, bár pontosan tudom, hogy mennyire kíváncsi, hiszen ismerem, de tudja, hogy nem könnyű megnyílnom mikor baj van.
  - Menjünk fel. - bökök az emelet felé. Apró bólintás után mindketten felállunk, majd az emeletre megyünk, Harry szobájába.
  Valahogy ez a szoba megnyugtat. Itt úgy érzem, hogy semmi problémám sincs, talán ezért van ez, mert itt csak szép emlékeim vannak. Sok hülyéskedés, alvás helyetti beszélgetések. Itt nem vagyok olyan feszült, mint a saját szobámban. Leülök az ágya szélére, majd kezeim közé temetem arcom. Elmondom neki, de fogalmam sincs, hogy hol kezdjem.
  - Meséltem, hogy találkoztam egy lánnyal. - töröm meg a csendet. - Vele voltam, tegnap is róla volt szó. Teljesen összezavar. - túrok a hajamba.
  - Hogy találkoztál vele? - ül le mellém.
  - Amikor leléptem a próbáról, ütköztem bele és hát elég durván beszéltem vele, pedig én voltam a hibás nem ő. - ismerem be. - Aztán másnap találkoztam vele, amikor Liamel mentem a kávéért, mégsem kértem tőle bocsánatot vagy beszéltem vele, még csak nem is szólaltam meg. Aztán másnap én mentem a kávékért és nem kicsit lepődött meg mikor meglátott, Először nem értettem, hogy miért, de aztán leesett, mikor kiejtett egy mondatot. Ő is elhitte, amit olvasott, mint mindenki más is. Kiabáltam vele, szerintem halálra rémisztettem, ám mikor hazafelé tartottam megtámadták őt, én pedig segítettem neki.
  - Oké, szóval megismerkedtetek, mi történt aztán? - kérdezi. - Mivel gondolom ma és tegnap este is vele voltál.
  - Igen. - nézek rá. - Nem tudom, hogy mit érzek, össze vagyok zavarodva. Hiányoznia kéne Elnek, ám ha vele vagyok nem érzem ezt. Elfelejteti velem, mindent elfelejtett, csak egy fiúnak érzem magam, nem pedig Louis Tomlinsonnak. - vonom meg a vállam. - Kötődöm hozzá, meg szeretném ismerni és boldognak látni őt. Szerintem ő azt hiszi, én úgy gondolok rá, mintha a húgom lenne, pedig nem így van, úgy érzem kezdek érzéseket táplálni iránta, ami megrémiszt.
  - Miért rémiszt meg? Louis normális dolog, ha megtetszik egy lány. Nincs miért megrémülnöd tőle. - néz a szemembe.
  - Lehet, de én nem voltam más lányba szerelmes Eleanor óta. - suttogom. - Sőt igazán sosem voltam az egyetlen egy normális, hétköznapi lányba sem, ő mégis megfogott valamivel. Viszont úgy érzem, hogy nem érdemlem meg őt és nem is tehetem tönkre az életét. - rázom meg a fejem. - Mert ha közel kerülne hozzám, akkor kitenném őt a médiának, az utálatoknak és mindennek, amitől mindig is megszerettem volna védeni a szeretteimet.
  - Tudom, hogy velünk nem könnyű barátkozni, sem párkapcsolatot alkotni, de ha tényleg fontosak vagyunk egymásnak akkor nem törődünk azzal, csak azt nézzük, hogy boldogok legyünk és mindentől megvédjük a másikat. Nekem is nehéz, de megpróbálom vele elfelejtetni a problémákat és hidd el, hogy sikerül.
  - Szóval azt mondod, hogy azért nem kell elrémisszem magamtól, mert fájdalmat okozhat neki a velem járó dologkat? - kérdem.
  - Nem, mert ha mindketten éreztek valamit, akkor nincs miért aggódnod. De amíg nem tudod, hogy ő mit érez, addig inkább hagyd az egészet. Viszont miután világos lett számodra, mit érez ő is mond el neki, ne tartsd vissza, mert az sosem jó. Tudnia kell, mit érzel.
  Kicsit megkönnyebbültem miután elmondtam Harrynek, de még mindig nem érzem úgy tudom mit kéne tegyek. Nem fogok felé közeledni, először a barátságát és a bizalmát akarom elnyerni, utána pedig majd kiderül, hogy mi lesz közöttünk.
  Már majdnem elaludtam, mikor telefonom csergésére lettem figyelmes. El sem tudom képzelni ki lehet az ilyen későn, hiszen már éjfél is elmúlt. Morogva tapogatom ki telefonom, majd nézem meg ki hív. Pam.
  - Jól vagy? - veszem fel, teljesen felébredve a telefont, mire csak csend fogad. Megijedek, hiszen tudom, hogy nem hívna fel, ha nem lenne baj.
  - Louis... - szipogja. - Én ezt nem bírom...
  - Mindjárt ott vagyok! - pattanok ki az ágyból, majd csapom le a telefont. Nem tudom, hogy mi történhetett vele, de biztosan nem lehet jó, hiszen sírt. Oda kell mennem és megnyugtatnom őt. Most!


Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog. Köszönöm, hogy velem tartotok és bíztattok, meg persze az olvasókat is! Nem nagyon tudom mit mondhatnék még, így inkább nem is húzom tovább a szót. 
Várom véleményeiteket!