2015. február 7., szombat

7.rész


"A legrosszabb érzés a félelem"


Pamela May Graham
London 2014.06.16.

  Riadtan ülök fel az ágyban. Izzadság cseppek csorgadoznak a homlokon, amihez néhány kiszabadult tincsem is hozzátapad. Szaporán kapok levegő után, miközben a szívem gyorsan verdes a mellkasomban. Kezeimmel végigsimítok az arcomon, miközben próbálom elhitetni magammal, hogy az egész csak egy álom volt. De persze mindhiába, hiszen pontosan tudom, hogy nem csak álom volt. Tudom, hogy a tegnap este nem csak egy rémálom, hanem maga a valóság. Egy szörnyű valóság, ami napokig üldözni fog, ami félelmet fog bennem kelteni éjjeleken át. Amiről azt hiszem bármelyik percben újra megtörténhet majd, még ha nem is így van. Erre volt most a legkevésbé szükségem. Nincs semmi életkedvem, az a mocsok tegnap mindet kiszívta belőlem. Visszagondolva, hogy mi történt, hogy mit tett velem, remegés járja át az egész testem. Rohadtul fájnak a szavai, mert sosem gondoltam volna, hogy képes lenne ilyet tenni velem. Eleinte az érintései gyengédek voltak, vágyat keltettek fel bennem és szenvedélyt, de most undort. Undort saját magamtól, mert nem állítottam le őt. Eddig is nagyon nehezen bíztam meg az emberekben, de ezek után fogalmam sincs, hogy fog-e menni. Arról nem is beszélve, hogy nem csak megalázott, hanem meg is ütött, erőből. Az arcomhoz kapom a kezem, ami még mindig ég. Eddig senki nem ütött meg, még csak kezet sem emelt rám, nem voltak velem erőszakosak és ez mind megváltozott pár perc alatt. 
  De valami csoda folytán meghallgatták a kívánságom és a megmentésemre küldtek egy fiút. Egy fiút, akiről szörnyű pletykák terjednek, egy fiút akiben eleinte én is kételkedtem. Megrémisztett, amikor kiabált velem, de a tegnap után nem érdekel, hogy mit mondanak róla. Az sem igazán számítana, ha tényleg megtette volna. Bár nem örülnék neki, nagyon nem, de megmentett. Megmentett mikor azt hittem, hogy már nincs menekvés. Gyengéd volt velem, vigyázott rám szöges ellentéte annak, amit abban az újságban olvastam róla. Nem volt erőszakos, a mozdulataiban nyoma sem volt annak. Úgy éreztem mellette magam, mintha egy védőangyal lenne, aki azért esett le Földre, hogy engem megvédjen. Még akkor is, ha legbelül tudom, hogy ez nagy marhaság is... Louis tegnap megváltozott a szememben. Hazahozott, készített nekem teát, még itt is maradt volna velem, ha megkérem rá. Nem sokan tették volna ezt velem. A legtöbben csak hazahoztak volna, utána pedig indultak volna az útjukra, de ő feljött velem és segített rajtam. Neki köszönhetem, hogy az éjjel képes voltam elaludni. Mivel abban biztos vagyok, hogy magamtól nem mertem volna lehunyni a szemeim, de az ő hangja megnyugtatott és álomba ringatott. Az éjszaka nagy részében békésen is aludtam, egészen addig míg újra nem játszódott bennem az egész, egészen addig míg át nem éltem álmomban is a tegnapot. 
  Kint süt a nap, én mégis remegek teljes egészében. Összefonom magam előtt a karjaim, majd dörzsölni kezdem magam ruháimon keresztül. Próbálom magam megnyugtatni, de tudom, hogy úgysem fog sikerülni. Nekem nem. Ezen egyedül nem tudom magam végigtenni, de Bubunak nem szólhatok mivel akkor biztosan a szüleim is megtudnák és arra már tényleg nem lenne energiám. Alicenek pedig nem szeretném elmondani, úgy érzem, hogy ő nem lenne képes megnyugtatni engem. De akkor kinek mondjam el, kivel beszéljem meg ezt az egészet? Senkivel sem vagyok olyan jóba, hogy elmondjam neki. 
  Csendben mászom ki az ágyból, hogy ne ébresszem fel Pufulecet, aki még békésen alszik az ágy végében. A fürdőben magamra zárom az ajtót, majd a tükör elé állok. Nem merek felnézni, nem akarom látni, hogy milyen szörnyen festhetek. A kezeimmel a pultra támaszkodom. Behunyom a szemeim, mély lélegzeteket veszek, majd szép lassan felemelem a fejem és kinyitom a szemeim. A látvány ledöbbenszt. A piros szemem sem nyújt szép látványt az arcomon, de az a piros folt a jobb oldalamon megrémít. Nem gondoltam volna, hogy ennyire látszani fog. Ott van a tenyerének és az ujjainak is a nyoma, ki tudja meddig fog az arcomon virítani. Hogy menjek így az emberek elé? Hogy menjek így holnap dolgozni? 
  Gyengéden mostam meg az arcom, minden érintésre ami ahhoz a részen hozzáért a bőrömhöz felszisszentem. Igazság szerint nem volt olyan rossz, de feldagadt és égett is a bőröm. Ijedten ugrottam mikor a hálóból meghallottam a telefonom csengését. Ilyenek lesznek a mostani napjaim? Minden apró zajtól frászt fogok kapni? Gyorsan szárazra töröltem magam, majd kiszaladtam az ajtón, egyenesen a telefonomig. 
  - Louis. - suttogom magam elé, mikor meglátom a nevét villogni. Felvegyem? Miért hív? Miért aggódik értem, hiszen nem is ismer. Azt sem tudja ki vagyok, nem kéne ezt tegye csak azért, ami tegnap történt. - Háló? - szólalok meg.
  - Már azt hittem baj van. - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Szia. 
  - Szia. - motyogom. Vajon csak én érzem magam ilyen furán attól, hogy most beszélünk vagy neki is az? - Miért hívtál, Louis? - kérdek rá miután már kezdem kínosnak érezni a csendet.
  - Én... én csak tudni akartam, hogy jól vagy-e? - szólal meg halkan. - És szerettem volna megkérdezni, hogy nincs-e szükséged valamire?
  - Miért vagy ilyen kedves velem? - csúszik ki a számon a kérdés, mielőtt még végiggondolhatnám. Egy sóhaj hagyja el a száját, mire én gyorsan hozzáteszem. - Nem mintha ez nem tetszene, csak... csak fura. 
  - Tegnap miután hallottam a szuszogásod bontottam a vonalat, de hiába próbáltam elaludni nem ment. Nem ment, mert úgy éreztem, hogy nem kellene téged magadra hagyjalak, hogy veled kellett volna maradnom. Sokat gondolkodtam azon, hogy átmegyek, de végül nem tettem. - suttogta az utolsó szavakat. - Senkinek sem kívánok olyat, ami veled történt vagyis történhetett volna, ha én nem jelenek meg. Felkeltettél bennem egy érzést, amit már rég nem éreztem senki iránt sem. 
  - M-mit? - kérdeztem rá dadogva.
  - Aggodalmat. - vallja be. - Aggódtam érted, mert láttam rajtad mikor eljöttem, hogy nem vagy jól hiába mondtad azt. Aggódtam, mert vannak húgaim és el sem tudom képzelni, hogy mit éreznének, ha velük történne ilyen. Aggódtam, mert magadra hagytalak, mikor ilyenkor lenne az embernek a legnagyobb szüksége egy barátra.
  Aggódott értem? Miért, hiszen azt sem tudja ki vagyok... Miért beszélt úgy az előbb, miért mondta azokat a szavakat. 
  - Én... én tényleg jól vagyok. - nyelek egyet. - Köszönöm, hogy aggódtál miattam, de jól vagyok. - próbálom meggyőzni magam is az igazamról. 
  - Dehogyis vagy jól. - nevet fel kínosan. - Nekem ne próbálj meg hazudni, ne erről, mert ezt nem hiszem el. - jelenti ki. - Van valami terved a mai napra? - teszi fel hírtelen a kérdést, mire köpni-nyelni nem tudok. Most tényleg jól hallottam.
  - Itthon ülök és elzárkózóm a világtól. - suttogtam. Biztos vagyok benne, hogy evvel neki adtam igazat, de képtelen vagyok hazudni. Nem vagyok most elég erős hozzá.
  - Ha csatlakozni szeretnék hozzád, akkor elküldenél? 
  Elküldeném? Nem, nem hiszem, hogy képes lennék rá. Sőt inkább örülnék neki, hiszen elterelné kicsit a figyelmem, nem kéne folyton arra gondolnom, ami velem történt. 
  - Nem lennék rá képes. - motyogom.
  - Akkor mehetek?
  - Igen. - vágom rá. - De csak egy feltétellel, ha veszel útba ide jövet fagyit.
  - Akkor is vettem volna, ha nem kéred. - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Egy óra és ott vagyok. - bontja a vonalat.
  Én most tényleg beleegyeztem abba, hogy átjöjjön? Miért mentem bele, basszus nekem totál elment az eszem. Louis híres, miért akarná velem tölteni a szabadidejét? És én miért érezem magam kicsit feldobottabbnak attól, hogy vele tölthetem az időm? Sosem tartottam jó ötletnek, ha hírességek a barátaid. Hiszen lehet, hogy jól érzed magad a társaságukban, de sokan úgy gondolják, hogy csak kihasználod őket, hogy híres lehess. Bántásokat kapsz, mert irigyek rád. Én pedig pont most egyeztem bele, hogy Louis Tomlinson, a híres One Direction énekese átjöjjön hozzám. Mi lesz, ha ez az egész kiderül? Nem! Én ezt nem akarom, nem akarok újságokban szerepelni. A mai nap után megmondom neki, hogy jobb lenne, ha többet nem találkoznánk egymással, még akkor is, ha nehezemre esik majd kiejteni ezt a pár szót.
  A telefonra Pufulec is felébredt, így miután adtam neki reggelit és megtöltöttem a vizes tálját én is készülni kezdtem. A hajam megfésültem és amennyire csak tudtam próbáltam elrejteni vele az arcom, mivel az alapozó nem sokat segített, csak a pirosságából vett el egy kicsit. Felvettem egy szürke cicanadrágot, egy fekete toppot és erre rá egy kötött pulcsit. Egyáltalán nem érdekelt, hogy a pulcsim néhány helyen szakadt és kicsit nagy is rám, itthon tökéletes és legalább melegen tart. Öltözködés közben vettem csak észre, hogy a csuklómon is látszik egy kisebb folt, de nem vészes, hamar rendbe jön majd, csak abban reménykedem, hogy Louis nem teszi majd szóvá, bár szerintem úgyis tudja, hogy hol szereztem őket.
  Sóhajtottam egyet, amikor meghallottam a csengő hangját. Kicsit hamarabb érkezett, de nem igazán érdekel, hiszen már úgyis kész voltam. A láncot csak azután vettem el, mikor már biztos voltam benne, hogy ő áll az ajtó előtt és nem más.
  - Örülök, hogy ennyire bezárkóztál. - pillant a lánc felé, majd felém. A mosoly azonnal lefagyik az arcáról mikor rám pillant. Basszus, észrevette. Közelebb lép hozzám, mire én idegesen kapkodni kezdek levegő után. - Nem bántalak. - suttogta, miközben a fülem mögé tűrte a hajam. Végigsimította puha kezét az arcomon, de bármennyire is próbált gyengéd lenni felszisszentem. - Sajnálom. - suttogja. - Nagyon fáj? - néz a szemembe szomorúan, de én megrázom a fejem.
  - Nem annyira rossz, mint aminek látszik. - sóhajtom. A kezem után nyúl, de mielőtt még rákulcsolhatná a kezét elrántom. Összeráncolt homlokkal néz rám, én sem értem, hogy miért tettem. Mostantól minden érintéstől ennyire félni fogok? Senki sem érhet úgy hozzám, hogy ne kapjak frászt? Megrázom kicsit a fejem, majd én fogom meg a kezét, mire felsóhajt. - Sajnálom. - motyogom. - Csak...
  - Semmi baj. - mosolyog rám lágyan. - Gyere tegyünk rá egy kis jeget. - aprót bólintok, majd magam után húzva indulok el a konyha felé. Beérve elengedem a kezét, majd felülök a pultra. - Szia Pufulec. - köszönti mikor észreveszi, hogy nem csak kettesben vagyunk, amin én is elmosolyodom. - Van jeged? - fordul felém, mire én bólintok. Elvesz egy összetűrt fehér törölközőt, ami a pulton van mellettem, majd kinyitja a hűtőt és kivesz belőle néhány kockát, majd beteszi a kendőbe és visszafordul felém. - Lehet kicsit hideg lesz. - jelzi, mielőtt gyengéden az arcomhoz érinti. - Tessék. - mosolyog rám. Felemelem a kezét, majd az övére teszem, hogy megtudjam tartani, mire ő zavartan veszi el alóla.
  - Köszi. - suttogom. - Kérsz valamit inni? - töröm meg a csendet. - Narancslé jó lesz? - teszem fel egy újabb kérdést miután bólintott egyet.
  Leugrok a pultról, majd kiveszek két poharat és a narancslevet a hűtőből. Mindkettőnk poharát tele töltöm, majd az egyiket felé tolom. Pár perc múlva kényelmesen elhelyezkedünk a kanapén, de még mindig fent van a köztünk lévő csend. Elemelem az arcomtól a törölközőt, mivel már teljesen elolvadt a jég és az asztalra teszem, felé fordulok majd rámosolygok.
  - Kezd kínos lenni kicsit ez a csend, igaz? - neveti el magát erőltettem.
  - Kicsit. - vallom be. - De mi lenne, ha beszélnénk valamiről. Bármiről, de nem rólam és nem is arról, ami neked nehéz. - suttogom. - Hol a fagyim? - próbálom kicsit megtörni a köztünk lévő jeget.
  - Hozom. - áll fel mellőlem. Két kisebb dobozzal tér vissza és hozzá kanalakkal. - Tessék. - nyújtja át nekem a csokisat, ami mellesleg a kedvencem. - Remélem szereted. - ül vissza.
  - Ez a kedvencem, köszönöm. - veszem el tőle, majd nyitom fel és teszek egy kanállal a számba.
  Kicsit felszabadultabbak vagyunk. Beszélgettünk is, mindenről. Leginkább az éneklésről. Elmondtam neki, hogy mennyire megnyugtatott tegnap a hangja, mire ő felajánlotta, hogy menjek el egy koncertjükre, amibe kicsit vonakodva de belementem.
  - Csak nekem tűnik kicsit furának, hogy itt ülsz velem, miközben nem is ismersz? - fordulok kíváncsian felé.
  - Kicsit talán az. - vonja meg a vállát. - De mióta számít az, hogy ismerjük-e egymást. Épp azért vagyok itt, hogy megismerjelek téged. - mosolyog rám. - Meg persze azért is, mert talán te vagy a legjobb társaságom ezen a napon.
  - Miért mondod ezt? - kérdem furán.
  - Interjúnk lesz délután. - sóhajtja. - Semmi kedvem hozzá, nem akarok még több kérdésre válaszolni. Egyszerűen elegem van, hogy mindig ugyanazt teszik fel, tőlem pedig elvárják, hogy válaszoljak rá, de mindegy hányszor teszik fel a válaszom ugyanaz lesz. - pillant felém.
  - Megértelek. - motyogom. - De ne beszéljünk erről, legalább addig hadd tereljem el a figyelmed, míg nem kell elmenned. - bököm meg a lábammal. - Hé - kiáltok fel, mikor észreveszem, hogy Pufulec elvette a fagyis dobozom - azt nem szabad. - mordulok rá. - Szerencséd van, hogy már nem kérek többet. - állok fel, majd veszem ki a szájából a nyálas dobozt, mire a hátam mögött Louis felnevet. - Ez nem vicces. - fordulok felé.
  - Egy kicsit az. - mosolyog. - De ha kérsz még nekem is maradt. - rántja meg a vállát.

***

  - Ha valami van, megígéred, hogy felhívsz? - kérdi miközben magára húzza a cipőjét.
  - Louis. - sóhajtom. - Nagyon jól éreztem magam veled ma, de szerintem nem jó ötlet, hogy barátok legyünk. - nézek rá szomorúan, tudom, hogy ezzel megbántom, de ha nem mondom el neki, akkor később engem érne bántódás. - Sosem tartottam jó ötletnek a híres barátokat, sajnálom.
  - Én is jól éreztem magam veled. - néz a szemembe. - Teljesen megértem, ha nem akarsz a barátom lenni és mindennek kitéve lenni, ami velem együtt jár, de tudnod kell, hogy bármikor hívhatsz, ha bajban vagy. - láttam rajta, hogy az elején hazudott, bár az utolsó szavai őszinték voltak. 
  - Sajnálom. - ölelem meg, mire ő meglepetten áll előttem, majd ő is viszonozza cselekedetem.
  Miután Louis elment, visszamentem a nappaliba és bekapcsoltam a tévét. Nem akartam nézni, semmi kedvem sem volt hozzá, csak muszáj volt valamivel elterelnem a figyelmem arról, hogy most löktem el magamtól egy kedves srácot, csak azért, hogy magam óvjam. Ha bármelyik barátom látna most, biztosan azt mondaná rám, hogy önző vagyok és ezzel teljesen egyet is értenék. 
  Korán ágyba bújtam, mivel kimerültnek éreztem magam, bár aludni nem tudtam. Egy órán keresztül gondolkoztam, majd szép lassan álomba merültem a párnám szorongatva. 
  Valamikor az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy hangosan dörömbölnek az ajtómon. Ijedten ugrottam fel, majd siettem az ajtóhoz. Ki lehet az ilyen későn, hiszen hajnali fél négy van?! Kinyitottam a zárat, de a láncot nem mozdítottam el, majd kikukucskáltam. 
  - Bassza meg! - suttogtam.


Sziasztok! Meghoztam nektek az új részt. Remélem tetszeni fog. Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, mindet elolvastam és ígérem válaszolni is fogok rájuk, amint időm engedi. Jó olvasást!
Várom a véleményeiteket!

2 megjegyzés: